Nézz bele egy vakvezető kutya szemébe!

Szeretnék veletek megosztani egy történetet, és egy javaslatot, melyet ez a történet inspirált:

A minap egy reggel munka előtt beugrottam az egyik trafikba. Elég sokan voltak, várni kellett. Nyolc, vagy kilenc embert képzeljetek el. Várunk, halad a kiszolgálás, az emberek jönnek-mennek, de a létszám állandó és ezzel mondhatni fullon van az újságos. Az üzletbe belép egy fiatal ember (szándékosan csak az ember szót használom), kutyával. Természetesen mindenki észreveszi, és nyugtázza. Az ember a kutyájához fordul, és valami olyat mond hűséges társának, hogy „majd később vissza jövünk", majd megfordul, és az ajtón lévő kilincset próbálja kitapogatni. Egy másik ember, aki a harmadik a sorban, azt mondja neki: „Én magam elé engedem" - és amikor ez elhagyja a száját, bízik abban, hogy az előtte álló másikak is követik a példáját.
Hát tévedett, nem követte senki a példát.

A kutyás ember megköszöni az udvariasságot, de inkább újra a kilincsért nyúl. Megtalálja, húzza az ajtót, de az elég nehezen - tapasztaltam - mozog, senki nem mozdul, csak bámulják a kutyás embert. A harmadik ember a sort elhagyva az ajtóhoz lép és „majd segítek és fogom az ajtót" mondattal úgymond kisegíti a kutyás embert az üzletből. Mivel a harmadik ember a sorból elég szókimondó - miután a kutyás ember elhagyta az üzletet és az ajtó bezárult mögötte -, megjegyzi, hogy „ennyi bunkót"... A megjegyzés simán betalált, és mindenki magára vette az üzletben lévők közül, senki nem szólt egy szót sem, egy pillanatra néma csend lett.

Ja és szerencséjükre visszaengedtek a sorba! Aki ismer engem, az tudja, hogy mi lett volna akkor, ha nem engednek vissza!

Én nagyon kiakadtam! Nevezzük csak nevén a gyereket: egy látásában korlátozott/sérült emberről szólt a történet, aki ugyan nem kért segítséget, és nem akart senki elé tolakodni, ám hogy ennyi jó szándék és előzékenység nincs az emberekben, az bizony szégyen!
És még abba gondoljon bele mindenki, hogy egy látásában sérült ember a vakvezető kutyáján kívül milyen segítségre számíthat a nyílt utcán, vagy bárhol?! Amint a fent említett történet mutatja, hát nem sokra!

Éppen emiatt, fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy ha már embertársaink (tisztelet a kivételnek) nem törődnek embertársaikkal, akkor törődjünk mi azokkal a négylábú embertársakkal, akik nemlátó embertársainkat segítik a mindennapokban. Ez szép kerek mondat, de a lényeget szerintem értitek! Nem kívánok itt magasztos dolgokat leírni, de az adótok 1%-a nagy segítség lehet. Adományozni én sem tudok, pedig Isten látja lelkemet megtenném, de nincs rá pénzem. Gondolom, adományozás kérdéskörben mindenki hasonló cipőben jár. De az adó 1%-a az szerintem nem fáj senkinek. Így is, úgy is felajánljuk ide vagy oda, de szerintem ajánljuk nekik! Én biztosan megteszem, és ha közületek csak egy ember követi a példámat ... hát nagyon boldog leszek! Az én adóm 1%-a arra sem lesz elég, hogy 1 hónapig képezzenek egy kutyát, de sok 1%-kal talán egy nemlátó embertársunkat segítő négylábúhoz juttathatjuk!

A vakvezető kutya megmutatja a szabad helyet is

Szándékosan nem írom le egyetlen egy vakvezető kutyakiképző iskola nevét sem. Ha beírjátok a keresőbe, hogy „vakvezető kutyakiképző iskola", akad bőven választék! Adószámmal, mindennel. Ha már oda navigáltok, olvassatok bele! Érdemes! Mielőtt bárki azzal fordulna hozzám, hogy ne reklámozzak, meg ne kunyeráljak, közlöm, hogy senki nem kért meg erre! Én döntöttem úgy, hogy megírom ezt Nektek!

Végezetül: egyszer, ha úgy alakul, nézzetek bele egy vakvezető kutya szemébe. Érdemes! Olyat láthattok benne, ami az emberekből (itt is tisztelet a kivételnek) már régen kiveszett. És ha mindez nem elég, beszélgessetek nemlátó embertársaitokkal! Hagyjátok, hogy elmeséljék többek között azt, hogy mekkora segítség nekik egy ilyen négylábú barát!

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Üdvözlettel: Hencz Edina, Székesfehérvár