A tacskó története

A tacskó megtalálható a 15-ik, 16-ik és 17-ik századokból származó történelmi beszámolókban, ahol a képekben megnyúlt testű, rövid lábú és vadászkutyaszerű fülű kutyák borzokat vadásztak. A középkori Európa kutyái követő képessége a vadászkutyáékhoz hasonló és a méretarányuk meg a kedélyük a terrierekéhez hasonló, fontos tényezők a legfőbb zsákmányuk, a borzok, üldözésében.

A 17-ik század elején, a tacskó név (borz-kutya) egy sima és hosszúszőrű kutyafajta elnevezésévé vált, és 1890-ben hozzáadódtak a drótszőrűek, harmadik változatként.

A tacskó három változata

A német tenyésztők még az elején rájöttek, hogy a hosszúszőrűek és a sima vagy drótszőrűek keresztezésének több a hátránya, mint az előnye, és kizárták a hasonló keresztezéseket.

Viszont a drótszőrűek tenyésztésének kezdetén engedélyezettek voltak egyes keresztezések simákkal, hogy nagyobb mennyiségben hozzák létre a változatot.

Megyek, vadászok egy nyulat!

A fajta fejlődése során két méret alakult ki, a használatuk alapján: a 14-16 kg-os kutyákat nem csak borzok, hanem vaddisznók esetében is használták, a kissebb, 7-10 kg-osok rókák és nyulak ellen bizonyosultak hatásosnak. Amerikába 1885 körül hozták be. Az amerikai tacskóklub 1895 óta pártolja ezt a fajtát és 1935-ben a tacskók bekerültek az AKC terep-kísérletbe, hogy bátorítsák a vadászteljesítményt, az irányadó felépítést és a kedélyt.