Kedves Kérdező !
Keserűen kezdem a választ, mert rövid leveléből arra következtetek, hogy Ön hirtelen ötlettől vezérelve, anélkül vitte haza a madarát, hogy tisztában lenne a papagája igényeivel, szükségleteivel, tartásának alapvető szabályaival és követelményeivel. Most se késő minderről tájékozódnia, de attól tartok, a kapcsolatukon máris sokat rontott.
Kétnapi otthonlét után az a szegény madár még azt se tudja, hol van és miért: hogy megismerje, elfogadja az új környezetét, belakja a kalitkáját, valamennyire is biztonságban érezze magát az új családjában, ahhoz neki jóval hosszabb időre van szüksége. Hogy két nap után kiengedte (ez a kisebbik baj) és kézbe fogta (ez a nagyobbik), azzal valószínűleg akkora rémületet okozott szegény madárnak, hogy napokra, hetekre visszavetette őt a barátkozás folyamatában. Egy madárkához rengeteg türelem kell, barátkozni pedig csak a saját tempójában lehet vele. Ha ezt figyelmen kívül hagyja, sose fog megszelídülni a madara.
A röptetéssel (ami egyébként kétségtelenül létszükséglete a madárkának, napi rendszerességgel), majd akkor lehet próbálkozni, ha kalitkán belül már otthon van a szárnyas családtag, Önnel pedig szívélyes, baráti kapcsolatot ápol, a rácson keresztül. Ha már nem fél a kezétől, amikor eteti-itatja (sőt esetleg rá is ül), ha láthatóan örül az Ön felbukkanásának, és keresi a társaságát, igyekszik minél közelebb kerülni Önhöz (bújik a rácshoz, nyújtogatja kifelé a csőröcskéjét, hogy puszit adjon az ujjára), és közben alaposan megismerte már a szobát is, kalitkán belülről – nos, akkor körülbelül itt van az ideje a röptetéssel való próbálkozásnak. Hogy ez mennyi idő, azt alighanem madara válogatja : én egy bő hónap után nyitottam ki először az ajtót a hullámoskáimnak – de akkor még mindig napokba telt, amíg egyikük mert is élni a lehetőséggel, és kipróbálta kalitkán kívül a szárnyacskáit.
A röptetésnek persze számtalan feltétele van még, a jó kapcsolaton és a madárka bizalmán kívül: legfontosabb, hogy a szobának abszolút madárbiztosnak kell lennie. Nem lehetnek sehol leverhető csecsebecsék, nem lehetnek szobanövények, sőt vágott virágok sem (mivel szinte mindegyikük mérgező), az ablakon nyáron szúnyogháló legyen, a csipkefüggöny pedig mindig behúzva álljon, nehogy a madárka nekirepüljön az üvegnek, és összetörje magát. A szekrények, komódok mögötti réseket (ha vannak) le kell takarni vagy el kell tömködni valamivel, nehogy a madárka beessen a bútorok mögé. Fiókok, szekrényajtók sose legyenek nyitva, ha kint van a madár, mert ha berepül valahova, nem fog a szólongatásra előbújni, és kezdődhet az órákig tartó keresgélés, ami nagy izgalom neki is, meg a gazdinak is. Gondoskodni kell arról is, hogy a madaras szobából ne tudjon kirepülni, hisz egy egész lakást nehezebb biztonságossá tenni a számára, mint egyetlen szobát.
Maga a röptetés pedig ne úgy történjen, hogy csak úgy kiengedi a madarát, Isten nevében: jól teszi, ha előtte gondoskodik valamiféle „leszálló pályáról” a számára. A madarak általában a rendelkezésükre álló tér legmagasabb pontján szeretnek ücsörögni, így legjobb, ha a szekrény tetejére tesz föl neki egy stabil vázát vagy nagyméretű dunsztos üveget, benne faágakkal, amikre a madárka rárepülhet, és közben rágcsálhatja is az ágakat. (Vigyázat: a faágak között is nagyon sok a mérgező! Legjobb a fűzfa, akár csavart, akár szomorú, továbbá a gyümölcsfaágak, kivéve a csonthéjasokat. Az én madárkáim a bodzát is nagyon szeretik, de állítólag a bodzafajták között is van olyan, ami mérgező.)
Nálunk dupla, műanyag papírkosarak díszelegnek a szekrények tetején: a külsőnek két kiló só van a fenekében, hogy biztosan ne boruljon föl, a belsőhöz pedig oda vannak kötözve spárgával az ágak, hogy ne csúszkáljanak el, ahogy rájuk repül a madárka. Szimpla edény aljába nem öntheti a sót vagy homokot, mert akkor minden takarításnál cserélni kéne azt is. Kreáltam madár-játszóteret fölfelé húzható, úgynevezett harmonikás ruhaszárító állványból is, egy papagájos barátnőm pedig karácsonyfa talpába állított szép nagy fűzfaágat, arra vannak fölszerelve a játékok és hinták. Egyik kis „madárunokám” új gazdája üres képkeretre szegezett föl ágakat, és azt akasztotta a falra – vagyis a lehetőségek száma végtelen. Lényeg az, hogy legyen hova megérkeznie a madárkának, ha kirepül. Ettől később fog ő repülni máshova is, de legyen meg a maga kis biztos helye a szobában.
Mindezt részletesen leírni itt nincs módom, de ha megkeres a bukuli@postafiok.hu E-mail címen, szívesen átküldök néhány régebbi magánlevelet, amelyekben mindent elmondtam egy tanácskérő kislánynak, amit a röptetéssel kapcsolatban fontosnak gondolok.
Hogy egy nimfa (vagy bármilyen más papagáj) valaha is beszélni fog, arra nincs a világon semmi garancia. Én ismerek jákót is, aki nem beszél, pedig a lehető legjobb helyen él, madaras állatorvosok között. Ugyanakkor tudok nimfát is, aki mond pár szót, még hozzá „értelmesen”, mindig a helyzetnek megfelelően. Az ilyesmi a madárka egyéni képességeitől függ – meg persze a gazdival való kapcsolattól. De ne várja el feltétlenül a madarától, hogy megtanuljon beszélni, mert ő érezni fogja a ki nem mondott elégedetlenséget, és ettől elbizonytalanodik, mert nem tudja szegény, hogy mit csinált rosszul.
Javaslom Önnek, hogy sürgősen kezdje nézegetni a különféle tanácsadó oldalakat, és olvasson el a világon mindent, amit a nimfák tartásáról, gondozásáról talál a neten. Ha csak annyit tesz, hogy itt, a Háziállat Magazinban elolvassa a nimfákra vonatkozó, „Dr. Háziállat” válaszokat, továbbá kikeresi a róluk szóló cikkeket, máris nagyot lépett előre. Tisztában kell lennie a madárkája igényeivel és lehetőségeivel, másképp nem fog sikerülni hosszú és boldog életet biztosítania a számára.
Kívánok sok sikert a gazdisághoz: Bukuli Ágnes