Tanácstalan levelek az odúcska mellől

MAMAGÁJ ÉS PAPAGÁJ 

A két kis hullámos gyerkőc, Csipike és Csupika, szerencsésen felnőttek a legutóbbi mesék óta.

2008 tavaszán két fészekaljból összesen nyolc fiókájuk született, akik közül hetet sikeresen föl is neveltek. Az „unokáimat” kénytelen voltam elajándékozni (remek gazdikat találtam mindegyiküknek), ám a történeteik itt maradtak velem: ha belenézek a blogba, szinte látom magam körül a kis gazfickókat.

A frászt hozza rám megint az én drága kis Sárga Boszorkányom: úgy tűnik, mintha sztrájkba lépett volna az etetés terén. Persze remélem, hogy csak én vagyok a buta, és Csipike nagyon is tudja, mit miért csinál. A mára virradó éjszakát végre sikerült odún kívül töltenie szegénykémnek: először ugyan megint visszazavarta Csupika (mint már előző este is), de aztán villanyoltás után, már a sötétben, mégiscsak felküzdötte magát a kedvenc hintájára, és akkor már Csupika sem ellenkezett. (Alighanem kapott egy-két pofont.) 

Reggel én ugyan később ébredtem, mint a madárkák, vagyis nem tudom, mi történt addig, míg én aludtam – mindenesetre, amikor fölkeltem, úgy tűnt, hogy Csipi és Csupi se kezdték még meg a napot.

Amint levettem a kalitkáról az éjszakai takarót (ami elölről nem takarja be őket, vagyis nincsenek soha teljes sötétségben), Csipike elindult lefelé az odúhoz vezető létrácskán, hogy megnézze az aprónépet. Azok viszont olyan rémisztő ordítással fogadták a saját anyjukat, amikor bedugta a fejét a lyukon, hogy szegény Csipi hátrahőkölt, és épp hogy csak le nem esett a botról ijedtében.  

El is menekült a saját fiókáitól (amit nem csodálok, mert én magam is megijedtem a hirtelen felcsapó üvöltésüktől), és később is alig bírtam rábeszélni, hogy azért mégiscsak menjen be hozzájuk. Be is ment – de nagyon hamar kijött. Volt bent azóta többször is, mindig csak egy-két percre – amúgy meg eszik-iszik, röpköd a szobában, mintha teljesen szabad kismadár lenne, és nem is volnának fiókái. A picik közben próbálnak kimászni a fészekből: folyton mozog a kivezető bot külső része, ami annak a jele, hogy valaki odabent próbál fölkapaszkodni rá. Néha meg is jelenik egy-egy fejecske az odú bejáratában – de persze nem tudnak még fölmászni a botra, mert olyan kövérek, hogy a padlón is alig tartja meg őket a lábacskájuk. Rendes dolog az, hogy Csipi most már ilyen kevés időt tölt bent a fészekben? Benőke 26 napos, Malvinka 19 - a többi meg a kettő között. 

Malvinkának még bőven volna mit fejlődnie, mert ő amúgy is le van maradva a testvérkéitől – de hát így mi lesz vele, ha Csipi már nem akar etetni ? Vagy etetik a nagyobbak? Mintha valahol olvastam volna ilyet… Na tessék! Megint mi történt? Tartottam egy kis szünetet, kimentem a konyhába. Csipi éppen bent volt a fészekben, és a lehető legbékésebb hangocskákat hallottam odabentről – vagyis nyilván etette valamelyiket. Most nem jött ki két perc után. Aztán a legtündéribb, halk csiporgás közepette egyszer csak felcsattant egy borzasztó hangos, mérges vartyogás (Benőke hangja leginkább a békabrekegésre hasonlít) – és mire berohantam, Csipi már a kedvenc botján ülve lihegett, és ijedten pillogott vissza az odúcska irányába. Mintha kizavarta volna a saját fiókája!!! Létezik ilyen ?

Csipi meg (aki amúgy igazán nem egy elveszett nőszemély) mintha félt volna visszamenni… Lehetséges, hogy fél a saját fiacskáitól??? Szó se róla: növésben lassan utolérik – ha őt nem is, de Csupit biztosan. Csak a farkuk rövidke még. Különben (hogy valami jó hírt is mondjak), miközben Csipit vigasztaltam az előbb, és próbáltam őt rábeszélni, hogy azért mégiscsak menjen vissza a fészekbe, az odúból egyszer csak egészen tisztán azt hallottam, hogy „Csipi”. Bizony ám!!! Valamelyik kis gazfickó beszélni próbál! A legfontosabb kérdésem tehát így szól : rendes dolog-e Csipi részéről az egyre több csavargás, odúcskán kívül? A másik : ha esetleg mégiscsak probléma lesz ebből, mivel próbáljam ÉN etetni a fiókákat ? 

Hogy Csupika bármilyen szinten részt venne az etetésben, azt változatlanul nem látom. Ő csak Csipit eteti, mert megint udvarol ezerrel. Előre félek, hogy vajon tudja-e majd a dolgát, amikor a fiókák elhagyják a fészket. És ha nem ??? Milyen tápot szerezzek be addigra a kicsiknek? Hát szóval… nem egyszerű dolog ez a nagymamaság, bármilyen gyönyörűek is (még eddig) a fiókák! Pont azért féltem őket, mert idáig minden olyan szépen ment – hát nehogy már a finisben történjen valami baj ! Igaz, hogy én eddig is mindig csak izgultam – a madárkáim meg közben tették a dolgukat.  Nagyon remélem, hogy most is csak én aggódom túl a dolgot, és Csipikém nagyon is tudja, mit miért csinál.

Hát mit mondjak…? Az önfeláldozó, bátor anya szobrát biztosan nem az én Csipikémről fogják mintázni! Túl vagyunk a szokásos, vasárnapi porszívózáson, és közben megint megbizonyosodhattam róla, hogy a bajban szegény picikék bizony nem számíthatnak se a hisztis anyjukra, se az egyébként jólelkű apjukra. Nagyot csalódtam a picinyeimben, mert azért a galamboknál ez másképp működik… Azok (legalábbis nekem úgy tűnt) akár az életük árán is megvédenék a fiacskáikat. Hányszor láttam őket az erkélyen, az iszonyú dörgésben, villámlásban, bőrig ázva, reszketve a hidegtől és a félelemtől, a fiókáik fölé borulni! Inkább meghaltak volna, mint hogy a kicsinyeiket sorsukra hagyják.

Bezzeg az én picinyeim az ilyesmiről másképp vélekednek! Itt nem volt se dörgés, se villámlás, se jégeső, csak a porszívó hangja – de nekik ez is pont elég volt ahhoz, hogy magukra hagyják a gyerekeiket, és a saját félelmükön kívül ne érdekelje őket semmi más. Annyit ugyan megtettek közben, hogy engem próbáltak jobb belátásra téríteni : folyamatosan ordítottak velem, és köröztek a fejem fölött, olyan közel, hogy a szárnyacskájuk súrolta a hajamat.

Ám a kicsikhez be nem mentek volna semmi pénzért, pedig azok is reszkettek és sírtak az odúcskában. Csipi meg az ágakon hisztizett, a szekrény tetején – ahelyett, hogy legalább a jelenlétével próbálta volna vigasztalni szegény pincurkáit. Elvégre ő már tudhatja (amit a kicsik még nem), hogy a porszívó semmi rosszat nem csinál, azon kívül, hogy csúnya hangja van. 

Komolyan aggódtam, hogy mire elhallgat a rettenetes masina, a kicsik közül valamelyik tán bele is pusztul a félelembe. De szerencsére nem lett semmi baj. Drága jó anyukájuk azonnal benézett hozzájuk, mihelyst leállítottam a porszívót : nyilván megszámolta őket, aztán ki is jött rögtön, amikor látta, hogy megvan mind. Hozzáfogott enni. A pincurkákat én kezdtem ajnározni és pátyolgatni helyette : néztek rám a nagy szemükkel, és tündéri édesen sorolták a sérelmeiket, hogy nekik mennyit kellett félniük. Nem győztem vigasztalni őket.

Most nem ijedtek meg tőlem (úgy látszik, a porszívó még nálam is borzasztóbb), hanem egymás szavába vágva panaszolták azt a sok szörnyűséget, amit túl kellett élniük.

Később Csipike mégiscsak bevonult hosszabb időre hozzájuk, és a hangocskákból arra következtettem, hogy talán eteti őket. Ám aztán megint csalódnom kellett, mert amikor fölálltam a gép mellől, hogy tartsak egy kis szünetet az írásban, Csipi Mamát újra csak a szekrény tetején találtam, elmélyülten tollászkodva az imádott ágain. Én meg azt hittem, hogy bent van a gyerekei mellett! Tényleg nem is tudom, mi lesz így szegény Malvinkával meg Rezsőkével… Azért nekik még volna egy kis dolguk a növögetéssel!

A két nagyot már nem féltem – na de mi lesz a kicsikkel? Most fognak éhen pusztulni, mikor már majdnem fölcseperedtek ?! Igazán nem is értem Csipikét… Szörnyű! Benéztem megint az odúcskába, és azt láttam, hogy Döncike a FORGÁCSOT ESZI! Azt rágicsálja szegénykém kínjában – mert biztosan éhes. A szédült anyja meg vidáman udvaroltat magának a szekrény tetején… 

Mi a csudát csináljak? Akasszak be fürtös kölest? (Most éppen nincs bent.) A forgácsnál még mindig jobb ! De mi van, ha túl fiatalok még hozzá, és nem bírják megemészteni ? Akkor én ölöm meg őket ! Ezért is vettem ki a Csipinek szánt kölest, amikor a kicsik már nagyobbak lettek. Tényleg teljesen tanácstalan vagyok. A kedves szülők jól elvannak egymással meg saját magukkal, a kicsik pedig közben éheznek! Mit lehet itt tenni? Ez a lökött Csupi is beállhatna már egy kicsit segíteni, mert Csipike nyilván nem bírja egyedül. Ám Csupikát újabban megint csak egyetlen dolog érdekli – és az bizony nem a kicsik táplálása… 

Holnap első dolgom lesz beszerezni valami jó kis felnevelő tápot, mert én ezt nem bírom nézni, hogy az unokáim éheznek, és el vannak hanyagolva. Aztán majd vagy kérik, vagy nem – de legalább megpróbálom, hogy tehetek-e valamit értük. Lehet, hogy van is itthon valami ilyesmi – kérdés csupán, hogy nem járt-e még le a szavatossága. A másik kérdés pedig, hogy hogyan fogom nekik szervírozni, mikor ők maguk is alig férnek el már az odúcskában. Ha meg kivenném őket, nyilván az ijedségtől nem ennének. Jaj, Istenem – sose fognak felnőni ezek a gyerkőcök!!! Ki gondolta volna, hogy ennyi izgalommal és aggódással jár ez a nagymamaság?

Csipike és Csupika további történetei: Babagáj-blog