Sutyi kutyi története

Nincsen semmi különös ebben a történetben. Tényleg semmi. Talán csak annyi, hogy régen kezdődött. Nagyon régen...
Szeretném bemutatni kiskutyámat, mert szerintem, ennyit megérdemel - és még nagyon sok mindent. Huszadik életévét nagy valószínűséggel már betöltötte (emberi években számolva). A kutyáknál, ha héttel megszorozzuk, akkor az ugye már nagyon sok.

Egy hideg, havas novemberi estén találkoztunk először kis történetem főszereplőjével. Házunk szomszédságában, a fal tövében kuporgott, már térdéig ért a friss hó. Ami mondjuk nem is volt nehéz, hiszen nem volt sokkal magasabb egy cicánál. Marmagassága fiatal korában 20 cm körül volt, szóval nagyjából akkora, mint egy kicsi házi cica. Várt és várt...a "gazdájára", aki nem tudni miért elfelejtette magával vinni őt.

Én a tacskómmal, Bogival hógolyózni indultam, mikor megláttuk őt. Harciasan lépett fel velünk szemben, de a szeméből más sugárzott. A szeretet és az, hogy végre egy ember, aki vele foglalkozik. Karomba kaptam a mindössze (akkor még) 5 kilós kutyit és hazavittem. A szokásos és kötelező teendők következtek: etetés - nagyon éhes volt szegénykém, fürdetés, állatorvosi vizit. Kiderült, hogy Sutyika (ezt a nevet kapta) törpe tacskó-csivava keverék, kb. 6 éves keverék szuka. Kiskutyám és az én közös történetem kezdődött el ekkor. És még ma is tart, már 14 éve.

Akinek van kutyája, tudja, hogy milyen, amikor otthon vár a szép sötét szempár, hogy végre itt a gazdi és együtt megyünk sétálni. Az elmúlt években többször voltunk Balatonon, erdőben kirándulni, rendszeresen jártunk a Duna partra békákat és szárcsákat kergetni.

Ma már Sutyika nem nagyon hall és lát, leginkább a szaglására hagyatkozik. A hályog és a reumatikus problémák sajnos korral járnak. De jól van. Jelentem, makkegészséges. 
Nagyon sok szép perccel, órával, nappal és együtt töltött idővel hálálta meg nekem azt, hogy hazavittem őt. Remélem, még sokáig élvezhetem társaságát.