Szeretném leszögezni, hogy a tengerimalac ház készítéséhez semmi közöm sem volt. Leszámítva azt a tényt, hogy (rendkívül etikus módon) adtam Bojána alá a lovat. :-) Amióta kikristályosodott, hogy sikeresen elvégzi/túléli ezt a félévet az iskolában és ezzel a tengerimalac érkezése napról napra biztosabbnak tűnt, rengeteg időt töltött a neten megfelelő ház felkutatásával. Az időzítés nem volt sikeres, mert mire az iskolaév elzárult, mindenki elhúzott szabadságra a ketrec gyártókkal egyetemben. Egyetlen levelünkre sem érkezett válasz. Mi érthető módon idén nem nyaralunk, tehát pihenésnek és legfőképpen örömforrásnak maradt a tengerimalac projekt.
A házat a férjem és Bojána építették ketten, én csak a háttérben biztosítottam a feltételeket hozzá, úgymint étel-ital, szabadidő és békefenntartás. Az első nap nagy lendülettel és egyetértésben láttak munkához, ami rendkívül szokatlan, már-már gyanús volt számomra. Mivel a munka másnap is folytatódott, a kimerült résztvevők toleranciája is alább hagyott és a stílus kezdett a várt irányba kanyarodni.
Így kezdődött:
- Anya tudsz jönni egy kicsit?
- Miért, baj van?
- Igen, baj van apával… illetve nem apával. A gondolataival.
Nem tudom, hogy ki lépte át elsőként a határt, de a hangnem viharsebesen hanyatlásnak indult: a férjem állat ellenes húrokat kezdett pengetni, amivel azonnal a plafonra ugrasztotta a gyerekemet. Rávilágított, hogy bőven elég baja van azokkal az élőlényekkel, amik már megvannak, merthogy neki az állat tartásból mindig csak az alja meló jut: az orvoshoz hurcolás, a “szőrtelenítés”, takarítás, a kajazsák cipelés, a sétáltatás és végtermékek elpucolása. Kifejtette, hogy szerinte az állat tartásnak a legtolerálhatóbb módja, amikor jön a fácán és lelövik. (ha tényleg komolyan gondolná, már nem élnénk együtt :-) ) Persze Bojkát sem kellett félteni, erre rögtön közölte (a roló húzóját az ujjai közt forgatva), hogy a felirat szerint csak a gyerekek nyakára nem szabad csavarni… szóval ideje volt gyorsan befejezni a kecót, mielőtt lefolyt volna a vér a lépcsőn.
De ahogy elkészült, nem győzték egymás kezét rázogatni a nagy egyetértésben és a férjem szinte a könnyekig meghatva közölte, hogy ő soha ilyen szépet és tökéletesen nem csinált, beleértve a Marbushkát és kivéve Bojánát.
Kéz a kézben rendezték be én meg csendben vigyorogtam hátul. A berendezés is legalább olyan klassz lett, mint a ház, leszámítva egy apróságot. Grafikus létemre feltűnhetett volna a boltban, hogy a faforgács csomagolásán túl sok az alma motívum, de gondoltam biztos szép, miért is aggódtam volna??? Így mi sem természetesebb, hogy a high-class kecó pórias, wc illatosítós zöldalma szagot áraszt. Összegezve a nyaralásunkat: egy nap volt az anyagbeszerzés, kettő az építés, egy-egy pedig a festés, szilikonozás és egy szép nagy túra a cocákért.
A történelmi pillanat 2017.07.02-án jött el, amikor megérkeztek a gyerekek. A “megérkeztek” talán egyhe túlzás, ugyanis két órát utaztunk értük oda és két és felet vissza. Odafelé elég nyitottak voltunk a látványosságokra (gát, tenger, hajók) lévén vasárnap hajnali forgalom (sehol senki), de visszafelé megkaptunk minden "szépséget", amit az ébredező városok adhatnak.
Egy nagyon szép farmról hoztuk el Grafitot és Zuzut, (igen, a szakirodalom alapos tanulmányozása után végül kettőt választottunk…) pedig a tenyésztő korrekt módon megmutatta, hogy mekkora mammutok lesznek, mi mégis tök vagányan vállaltuk a felnevelésüket. Az már ott kiderült, hogy Grafit egy vasgyúró és nem fél hangot adni a véleményének, úgy visít, hogy még Dana is földre sunyva nyüszít tőle. Zuzu nagyon visszafogott, angyal baba, mindent tűr, még azt is, hogy Grafit a hátán állva utazott hazáig. Laca véletlenül rossz helyen hajtott le a sztrádáról, így megtoldottuk még fél óra szenvedéssel a malacok első napját. Amikor hazaértünk és az új házukban elengedtük őket, mindketten a falra simultak tapétának és nagyjából azóta is úgy állnak, ahogy letettük őket. Bojána enyhén kétségbe van esve, de rendületlenül beszél hozzájuk és mesél róla, hogy milyen klassz lesz együtt. Gondolom az éjszaka nem lesz eseménytelen…de nagyon boldogok vagyunk: stramm kis jószágokat kaptunk, hála G. Bil-nek! :-) ja és persze megérte az építkezésbe fektetett energia is, ki nem hagynám a döbbent arcokat és leesett állakat a képanyag láttán!
Így reagál a legtöbb ember a tengi palotára…én meg úgy mutogatom, mintha bármi közöm lenne hozzá! :-DDDD
Bohony Beatrix
Marbushka
