A manguszták és családtagjaik

A manguszták (más néven mongúzok vagy mungók) és ichneumok a cibetmacskákat, linszangokat, muszángokat és petymegeket is magába foglaló nagy rendszertani család, a cibetmacskafélék (Viverridae) tagjai. Ezek a macskához hasonló állatok Délnyugat-Európától és Afrikától a Közel-Keleten és Indián át Délkelet-Ázsiáig és Közép-Kínáig midnenütt megtalálhatók. A kis számú európai fajt valószínűleg az ember hozta be erre a kontinensre. Amerikában, Ausztráliában valamint Óceániában viszont nincsenek őshonos cibetmacskafélék.

Küllem

Bár a manguszták mérete változó – a törpe manguszta alig 24 cm hosszú, a fehérfarkú manguszta (Ichneumia albicaudapedi) több mint kétszer ekkora -, alfajtáik meglehetősen hasonlítanak egymáshoz. Testük hosszú, karcsú, végtagjaik rövidek. Nagy, sokszor bozontos farkuk hossza a törzsük méretének felét vagy háromnegyedét is eléri. Arcorri részük elől általában kihegyesedik, kis, keres fülük a fej két oldalán ül.

Végtagjaik négy vagy öt ujjban végződnek, s mindegyiken hosszú, éles karom nő, amelyet az állat ásáshoz használ, de behúzni nem tud. Minden mangusztafajnak vannak szagjelzésre szolgáló végbélimirigyei, s látásuk, szaglásuk, hallásuk egyaránt jó.

A meglehetősen durva és laza szőrzet színe fajtól és környezettől függően változik. Egy-egy fajon belül is elérhető lehet a különböző élőhelyeket benépesítő állatok színe, hogy az egyes populációk minél jobban beleolvadjanak környezetükbe. A manguszták szőrzete általában egyszínű, ámbár olyan, mintha őszülne. Csak néhány fajnak van jellegzetes mintázata – a zebra manguszta hátán és farkán például sötét sávok futnak végig, a madagaszkári gyűrűsfarkú manguszta pedig, mint a neve is mutatja, sötét gyűrűket visel a farkán.

Délkelet-Ázsiában, főként Szumátrán és Jáván él az arany manguszta. Ez a mindössze 50 cm hosszú állat sötétbarna színezetű, de aranysárga fedőszőrök teszik világosabbá. A farok hossza a testhossz harmad része. A „fáráó patkánya", vagy másik nevén közönséges ichneumon Észak-Afrikában és Kis-Ázsiában él. Az ókori egyiptomiak szent állatnak tartották. Ez már nagyobb termetű faj, az 1 méteres testhosszt is eléri, de ennek fele a végén egészen elvékonyodó farok.

Élőhely

Elterjedési területükön a manguszták a tengerszinttől a 2000 méteres vagy még magasabb hegyekig minden elképzelhető környezetben megélnek. Sivatagokban és trópusi esőerdőkben, fákkal sűrűn benőtt domboldalakon és nyílt, bozótos síkságokon egyaránt megtalálhatók. A szavannákon is otthon vannak, nem számít, hogy szárazabb-e ez éghajlat vagy csapadékosabb, s sziklák vagy erdőfoltok tarkítják-e a fűtengert. Némely fajok inkább a magas, buja füves, dús növényzetű területeken érzik jól magukat, mások partvidékeken vagy város széli környezetben – csatornákban, kertekben – húzódnak meg. Több faj a mocsaras élőhelyeket kedveli, vagy a vízfolyások menti töltéseket lakja, egy faj pedig – délig vízi életmódot folytat, és még ha nincs is mindig a vízben, sohasem tágít az állandóan vízzel borított területek, például az árapályos folyótorkolatok mellől. Itt a sűrű növényzetbe, például a vízparti nádasba fészkeli be magát, s minthogy kiváló úszó és bukó, napjaink nagy részét a vízbe tölti.

A legtöbb manguszta a talajszinten él, bár sokuk ügyesen mászni fára. Mindössze két faj: az afrikai karcsú ichneumon és a madagaszkári gyűrűsfarkú manguszta tölt viszonylag sok időt a fákon. A manguszták lakóhelyei is igen változatosak. Egyes fajok föld alatti üregeket ásnak szerteágazó alagútrendszerrel. Mások az ürgék vagy a földi malacok elhagyott üregeit veszik birtokba. Ezek az üregek többnyire állandó üregül szolgálnak, ám egyik-másik manguszta folyton változtatja a helyét, csak néhány napig marad meg egy odúban.

Alvó- vagy menedékhelynek fák odva, a gyökerek sűrűje, sziklák vagy kőfalak hasadéka, elhagyott termeszvár, csatornacső vagy eső mosta árok is megfelel – vagyis szinte bármi, ami azonnali menedéket nyújt.

Életmód

A különféle mangusztafajok között éjszakai és nappali életmódúakat egyaránt találunk. A magánosan élő fajok jobbára éjszakaiak, a csapatban élők többsége pedig nappali életmódot folytat. Az olyan, éjszaka aktív fajok azonban, mint a fehérfarkú, a vízi, a bozontos farkú és a feketelábú manguszta olykor párokban vagy kisebb családokban élnek, bár alapvetően magános természetűek, a fokföldi és karcsú ichneumon, valamint a csíkos farkú manguszta pedig nappal aktív.

Védekezés

A manguszták szőrzetének színe általában egybeolvad a környezettel. Erre utal, hogy fő védelmi eszközük a rejtő szín, s ha veszély fenyeget, elmenekülnek. Mégis bátor, sőt vakmerő állatok, némelyik faj, ha megijesztik, felpúposítja a hátát, fölemeli a farkát, fölmereszti szőrzetét, s így valóságos méreténél sokkal nagyobbnak látszik - akár kétszer akkorának is - , hogy elijessze a ragadozót. A sarokba szorítják, köpköd, horkant, csahol, dühödten vicsorog túlságosan közel merészkedő ellenségére, miközben pézsmaszagú váladékot bocsát ki végbéli mirigyeiből.

Táplálkozás

Sok manguszta inkább rovarevő, semmint húsevő, de alig akadnak köztük válogatós fajok: azt eszik, ami éppen van. A szurikáta például sok mindent hajlandó megenni, bár étrendjét több mint 80%-ban rovarok alkotják. Kis termetű rágcsálók és egyéb emlősök, hüllők és tojásaik, kétéltűek, madarak és madártojások, a legkülönbözőbb rovarok, növényi anyagok, vadon termő gyümölcsök, levelek, gumók és fűgyökerek mindez elfogadható élelem a manguszta számára. A frissen elejtett prédát jobban szereti, de alkalomadtán a dögöt is megeszi.

Forrás: A tudás fája