A skót lógófülű macska története

A skót lógófülű macskák (Scottish Fold) fő ismertetőjele a furán lekonyuló fülecskék, és a fajtáról kialakult ellentmondásos vélemények. Valójában a macska füleiben nincs semmi meglepő, hiszen mindenki látott már rottweilert, a skót juhászt, labradort, foxit vagy mopszot. A lógófülű macskák mégis szokatlan egzotikumnak számítanak, rajongóik száma is egyre nő. Ezért az egykor ritka fajtának számító cica egyedszáma az utóbbi időkben jelentősen megugrott, ma már inkább számít elterjedtnek a tenyésztők legnagyobb bánatára, hiszen innen már csak egy lépés a túlszaporodás.

A lógófülű macskák szokatlan egzotikumnak számítanak

A skót lógófülű macska génmutáció eredménye

A mai lógófülűek őse egy skót farmon született 1961-ben. A fehér cica pont úgy nézett ki, mint testvérei, csupán a füle konyult furcsán lefelé, mint később kiderült, egy spontán mutáció eredményeként. A véletlen szerencse úgy hozta, hogy a cica szintén lelógó füllel született kölyke felkeltette egy brit macska tenyésztő érdeklődését, és megindult a fajta tudatos tenyésztése. Nagy-Britanniában a G.C.C.F. 1966-ban ismerte el a skót lógófülűt önálló fajként. Amíg számuk elenyésző volt, tenyésztési programjuk a brit rövidszőrű és nem fajtiszta macskákkal való keresztezésén alapult. De az így született kiscicák fülei inkább gyűröttek voltak, mint lelógóak, ezért megkísérelték két lógófülű keresztezését is a kívánt mutáció megerősítésére. Ám ekkor a tenyésztők egy váratlan problémával találták szemben magukat: az alomban súlyosan mozgássérült utódok jelentek meg. A beteg kiscicák csontjai rövidek voltak, ízületeik megvastagodtak, a csigolyák pedig akár a teljes merevségig is összenőttek. Vagyis a fül porcos elváltozásáért felelős gén más testrészekben súlyos elváltozásokat és fejlődési rendellenességeket okozott. A 70-es évek elején O. Jackson angol kutató felfedezte, hogy a csontkárosulás és a skót lógófülű mutáció közt egyenes kapcsolat létezik (genetikai jele Fd). A G.C.C.F. úgy reagált erre a problémára, hogy betiltotta a fajtával való munkát. De már késő volt, a tilalmak nem hatottak a rajongókra.

Skót lógófülű macska

Amerikai lógófülű macska

1970-ben Neil Todd amerikai genetikus egy genetikai kutatóközpontba vitt három lógófülűt, hogy a határokon kívül tanulmányozhassa a fajt. A munkába több neves szakembert is bevont, és így igyekezeteiknek eredményeként a kívánt mutáció megmaradt, ám a negatív következmények eltűntek. Rosemunde Peltus amerikai genetikus megállapította, hogy az Fd-gén kizárólag homozigótaként (két lógófülű keresztezésekor) válik veszélyessé. Ennek eredményeként született meg a döntés, hogy a faj további tenyésztését nem fajon belüli keresztezésre, hanem a lógófülűek és a „normális", Fd-génnel nem rendelkező, nem mutálódott macskák keresztezésére kell alapozni. Ezekben az almokban normális kiscicákat is születtek, egyenes fülekkel - őket nevezték el Scottish Straight-nek, vagyis skót állófülű macskának - , és lógófülűek is, akikben jellemzően nem okozott további kóros elváltozásokat a felelős gén, bár néha itt is jelentkeztek enyhe gerincelváltozások, vagy a farkcsigolyák összenövése. Így tehát az Fd-mutáció nem kívánatos következményeit sikerült kiiktatni, ám a lelógó fül reprodukciója egyelőre megoldatlan probléma maradt.  Ekkor a lógófülűek partnereiként azokat a bizonyos hibás állófülű cicákat kezdték el felhasználni. És nem hiába! Kiderült, hogy az állófülű cicák hordozói azoknak a modifikátor géneknek, amelyek felerősítenek bármilyen mutációt, beszámítva a porcos rész elváltozását is. Az ő segítségükkel sikerült mérsékelni a fülek gyűröttségét, és létrehozni a szabványt. A skót lógófülű macska standard követelményei: "kerek arckontúr, mely közvetlenül a fülkagyló melletti két- vagy háromszoros fülhajlítással érhető el, vagy a fülkagyló egyenletes lehajlása a fülcimpa le- és előre felé történő hajlásával". A további munkák során meghatározták a faj testének optimális paramétereit, amelyek kizárták a farkcsigolyák rendellenességeit (rövidülés és megvastagodás) Sikerült a programba bevonni a hosszú, vékony farkú, hosszabb testű, könnyebb csontozatú egyedeket. Így kialakult a végleges amerikai szabvány: közepes méretű, arányos testalkatú, kerekded ívű, erős, de nem masszív csontozatú macska.

Európai lógófülű macska

Európában ettől eltérően a skót lógófülű macska tenyésztése a brit rövidszőrű macska bevonásával folytatódott. Ez a változat masszívabb nagyobb testű lett, és a fülei is kevésbé hajlanak vissza, bár az európai szabvány nagyon kis mértékben tér csak el az amerikaitól. Azonban az állófülű mutáció rossz rögzülése esetén a kiscicák nagyon gyakran lelógó fülekkel születnek, amik 6-7 hónapos korukra kissé felemelkednek.

Kiállítási példányok

A hibás macska már nem jelenhet meg kiállításokon. Sajnos a lógófülűek rajongóinak többsége nem ismeri a szabványokat, ezért vásárláskor az első ránézésre jelentőségteljesebb, masszív egyedeket részesítenek előnyben. Ám a továbbiakban nagy valószínűség szembetalálhatják magukat a felegyenesedett fül problémájával,  de ilyenkor már késő a tenyésztőnél reklamálni. A tenyésztés nehézségei dacára a skót lógófülű macska hihetetlen népszerűségnek örvend. Nem csoda, ez a macskafajta elragadó, nyugodt, barátságos természetű, rengeteg káprázatos színváltozatban, akár hosszú szőrrel is (Felföldi lógófülű - Highland Fold). Minden lógófülű kiscica egyformán lehajtott fülecskékkel születik. 3-4 hetes korban az állófülű macskák fülei felemelkednek, a lógófülűeké gyűrött marad. Végleges formájukat csak idősebb korukra nyerik el. A cicák nagyon mozgékonyak és játékosak.

Hosszúszőrű vagy Felföldi lógófülű macska

Figyelem! Az Európai Parlament határozata szerint a skót lógófülű macska tenyésztése csak állatorvosi okmányok megléte esetén engedélyezett, amelyek igazolják az állat egészségét és a fajra jellemző genetikai rendellenességek hiányát. A skót lógófülűek párosítása csak hasonló okmányokkal rendelkező állófülű egyedekkel engedélyezett!

Egy alom, két macskafajta: skót állófülű és skót lógófülű kiscicák