Páncélos seltopuzik, a terrárium különlegessége

Se keze, se lába, mégsem kígyó

A páncélos seltopuzik (Ophisaurus apodus) nem más, mint egy különleges, akár 1,2 méteresre is megnövő lábatlan páncélos gyík. Természetes élőhelye a balkáni államok, Kisázsia és Pakisztán tüskés bozótokkal tarkított füves völgyei. Többynire mediterrán jellegű éghajlaton tanyázik, ott érzi igazán otthon magát, ahol a napsütötte talaj is kellemesen felmelegszik. A nap tüzétől élénkké, éberré válva nem könnyű elkapni, pedig sokan szeretnének terráriumukba páncélos seltopuzikot begyűjteni. Könnyen tartható hüllő, mert nem harap, hamar szelíddé válik, akár kézből is elfogadja az eleségül kínált rovarokat és kistestű rágcsálókat.

Páncélos seltopuzik (Ophisaurus apodus)

Belebénul a hidegbe

Ha fázik, teste egészen elgémberedik. A szabadban korán reggel, vagy eső után szinte mereven várja a napsütést, ilyenkor könnyen prédájává válik a ragadozó állatoknak. Védekezni csak a vízisiklókhoz hasonlóan bűzmirigyével képes. Veszélytelen, hasznos hüllő, az egereken és csigákon kívül a kártékony rovarokat és férgeket is jóízűen elcsemegézi.

Furcsa, de barátságos hüllő

A páncélos seltopuzik terráriumban is békésen eléldegél

Terráriumban, változatos eleségen tartva hosszú éveken át eléldegél békésen. A kifejlett példányok bronzos, barnásvörös árnyalatokban ragyognak. Párzási időszakuk kora tavasz, április, május végére a nőstény 8-10 tojást rak. Az avar alól kikelő újszülött lábatlan gyíkokat nem gondozza, akik nem ritkán a földön fészkelő madárfiókákat is megvámolják. Az újszülött páncélos seltopuzikok szürkék, csak hároméves korukra válnak bronzos árnyalatúvá.

A kártevő rovarokat is elpusztítja